2010. augusztus 27., péntek

Így született Petra baba...

Igaziból ez elég hosszú történet lesz, na csak időben,nem irományban, merthogy már szülés előtt 2,5-3 héttel minden este "kellemes" 10 perces fájásaim voltak...ami teljesen elviselhető volt még, de aludni nem lehetett tőle...örömnek tartottam az ürömben, hogy na, biztos nyílik a méhszáj, jaj de jó, milyen gyorsan fog ez menni...de csak nem jött, csak nem jött...pedig az ultrahangokon a lányzó mindig két héttel nagyobbnak mutatkozott...már kezdtem félni, hogy túlhordás lesz, én meg végkimerülésben összeesek (merthogy napi összesen 1-2 óra alvás, igen fárasztó volt)

Augusztus 17-én anyósom átjött hozzánk, hogy nagytakarítsunk, merthogy most jó ideig nem lesz rá időm. Később apájától megtudtam, hogy egy kis "hátsó szándék" is volt a dologban, mert férjem bátyjánál ő is nagytakarított, majd elment szülni...de semmi nem történt...
Másnap ismét itt volt, szépen haladtunk...mondjuk nem sok munkát engedtek nekem, de azért csinálgattam a magam módján, délutánra kicsit el is fáradtam már...
Viccelődtünk, hogy na, ha megindul, milyen poén lenne, mondtam én is, hogy hát akkor aztán röhögnék nagyon...anyósom elment délután 6-kor, és ahogy eltűnt a buszmegállóban, elkezdett fájni a derekam, majd a hasam...egy ideig méregettem, és rájöttem, ezek bizony 5 perces fájások...hívtam gyorsan anyut, ő elzavart tusolni, hajat mosni, majd felhívtam anyóst is...na röhögés az volt...:)

Szépen lassan elkezdtek erősödni a fájások, de az 5 perc megmaradt...este 10-re már nagyon fájt, felhívtuk a dokit, azt mondta, irány a kórház, ott megnézik, mi a helyzet...fél 11-re értünk oda, és legnagyobb csalódottságomra a méhszályam teljesen zárt volt (ennyit a tízpercesek áldásos hatásáról), CTG-re tettek, majd megállapították, hogy bizony szülni fogok, de még sokáig el fog tartani, úgyhogy menjek haza...apája hazafelé próbált vígasztalni, de nagyon letörtem, majdnem el is sírtam magam...otthon persze tovább erősödött a fájdalom, így szépen kicuccoltam a nappaliba, hogy apája tudjon aludni, én meg elszenvedgetek majd kint...hát és szenvedtem is, baromira fájtak már ezek is, hol a földön feküdtem, hol az ágyon, fotelban, de sehogy nem volt jó...kb. minden fájás után WC-re kellett mennem...anyukámmal beszéltem egész éjjel telefonon, aranyos volt, még mesét is olvasott nekem, de sajna nem tudtam rá annyira figyelni, baromira fájt, fáradt voltam, hol leizzadtam, hol rázott a hideg...apája kb. óránként kinézett rám, hátha alszom, de hajnal 3 körül mondtam neki, hogy kizárt, hogy aludni lásson, aludjon nyugodtan...


Reggel 6-kor ismét elmentem WC-re, na abból egy kiadós hányás lett, majd elment a nyákdugóm, és a következő fájástól már 2 percesek voltak...apája egyből hívta is a dokit, mert már nem bírtam felkelni a wc-ről két fájás között, pláne nem beszélgetni, úgyhogy felöltöztünk, és irány a kórház megint...rémes egy 20 perc volt...de megérkeztünk...ott kb. minden padnál le kellett ülnöm, mert nem bírtam nagyon menni...fent megint megnéztek, és jupiii, 4centire nyitva voltam...be a szülőszobába, és ctg...na ezt szívesen kihagytam volna...mert az egy dolog, hogy baromira fáj, de hogy még mindezt hanyattfekve csináljam...azt hittem összecsinálom magam...apája kedves volt, mindig szólt, hogy jön a fájás, meg hogy múlik, de szegény egy idő után nem merte már mondani, mert rászóltam, hogy csak azt mondja, ha múlik, és a számokat ne is mondja, mert egy idő után már végig magasan voltak az értékek, és csak frusztrált...de a drága gyermek nem akart felébredni...én már majdnem eltörtem apa kezét, meg az ágy matracát, de semmi...kicsit később megrezegtették a hasam, hogy ugyan keljen már fel, nagynehezen végül produkált pár mozgást és majd egy óra után végre felülhettem...

Itt adtam fel az elvemet, hogy nem kérek fájdalomcsillapítót, de mondtam, hogy nagyon fáradt vagyok már, majd a vizsgálat után adjanak valamit...
Apája kiállt a fizetős parkolóból, addig engem megint elvittek vizsgálatra...már 8 centire voltam nyitva, és burkot repesztettek...na innentől sokkal jobban fájt, de szerintem rövidebb ideig tartott egy fájás, és úgy szenvedhettem, ahogy jónak láttam...az ágy szélén ülve volt a legjobb...persze apája mellettem...egyik kezemmel őt szorítottam, a másikkal a párnámat...
A fájdalomcsillapítót nem kaptam meg...azt mondták, várjak 20 percet, gondoljam át, de hogy már nagyon a végén járunk, és nem igazán érezném a különbséget...úgyhogy nem kértem végül...
Közben valamelyik szülőszobában egy nő üvöltött, mint egy őrült, úgyhogy kb. minden fájás után elmondtam, hogy átmegyek, és megrugdosom...nagyon idegesítő volt...azt hihetné az ember, hogy ennyire fáj, és máshogy nem lehet kibírni, tök ilyesztő...

8 után kicsivel megérkezett a dokim is...mondta, hogy örül nagyon, hogy nem itt bent vajúdtam, otthon jobb volt, és hogy ne aggódjak, már nincs sok hátra...meg hogy ügyes vagyok, és nem érti, miért üvölt az a nő ennyire, nem marad ereje a végére...apája mondta, hogy még a kórházon kívül is hallani lehetett az üvöltését...

A szülésznő néha bejött megnézni, aztán mondta, hogy ha úgy érzem, kakilni kell, szóljak (ez volt kb. háromnegyed 10-kor...mondtam neki, hogy akkor ne menjen, mert érzem...akkor 3 fájást végig kellett nyomnom, mondta, hogy szépen halad lefelé a baba, de még nem tűnt el teljesen a méhszáj...12 fájást várjunk, és 3-3 fájásonként forogjak jobbról balra...közben húzza fel Gábor a lábamat, és ne túl erősen, de nyomjak...na ebből az lett, hogy a 12. fájás végére szóltam apájának, hogy nem bírom abbahagyni a nyomást, azonnal szóljon a szülésznőnek...bejöttek gyorsan a dokimmal, és mondták, hogy hoppá, a baba feje már elkezdett előbújni...és hogy nem kell vágni, mert ki fog férni a manócska...ennek kicsit örültem, de a legkevésbé érdekelt...

Vártuk a fájásokat, én meg nyomtam, vagy szuszogtam, mikor mit mondtak, Gábor fogta az egyik lábam, meg tartotta a fejem, doki meg a másik lábam, és nézte a hasamon, mikor nyomhatok...kb. a 4. fájásra ki is bújt a kisbabánk...olyan jó érzés volt, hirtelen minden fájdalom, meg feszítés elmúlt...és kint volt a mi kis lila, üvöltő csöppségünk...Gábor gyorsan kérdezte, hogy mi lett a gyerek...aztán eszébe jutott a dokinak is, hogy ja, mi nem tudtuk a nemét, és megmondták, hogy kislányunk van...olyan boldogok voltunk (persze fiúnál is ugyanez lett volna)...de már itt volt...rátették a hasamra, és ott szuszogott rajtam a kis poronty...:)

Közben kaptam egy szurit (oxitocint), hogy a lepény leváljon - itt Gábor enyhe sokkot kapott, hogy mekkora tű...de nem is érdekelt, fontosabb dolgom volt...nézni a kisbabánkat...a következő két fájással meglett a lepény is...ezután megkérték apát, hogy vágja el a köldökzsinórt...nagyon ügyi volt...
Mondták, hogy egy centit repedtem, de csak kívül, belül semmi nem sérült meg...összevarrtak, addig mi néztük a babát...apája alig mert hozzányúlni...de nagyon édes volt...ahogy nézte, láttam, hogy csillog a szeme...:) Később mondták, hogy tegyem cicire a babát, ő meg mint egy kis vákuummű nekiállt szívni, azt hittem letépi a mellemet...de nagyon ügyi volt...később elvitték megmosni, megmérni...3610gramm, 56cm...a dokim mondta is, hogy hú, nem gondolta, hogy ekkora lesz, és hogy ki is fér...de megdícsértek, hogy nagyon ügyes voltam, jól csináltam, és nyomni is egyből jól nyomtam...

Kicsit később bejöttek, lemostak, kaptam pelust...:)...aztán bejöttek anyósomék először, majd a szüleim...mondták, hogy addig nem mehetek le a szülőszobáról, ameddig nem pisiltem...kb. 10 perc múlva kiküldtem a hugomat, hogy szóljon, hogy mindjárt bepisilek...de csak nem akartak hozni tálat, azt mondták, még nem kell menni, nem értették, hogy attól még pisilnem kell..végül nagy nehezen kaptam egyet, olyan megkönnyebbülés volt...aztán jött egy nő, mondta, hogy lassan próbáljak meg felülni, majd lassan felállni, de ha szédülök, azonnal feküdjek vissza...kicsit szédültem, meg zúgott a fülem, úgyhogy még egy ideig ücsörögtem...aztán átültem egy tolószékbe és levittek...addig a babánkat elvitték megvizsgálni...kb. másfél óra múlva visszakaptuk Petra manót...:)

Gáborom azóta is elmondja mindig, hogy nagyon büszke rám, amiért végigcsináltam egy hang nélkül és fájdalomcsillapítót se kértem, nagyon szeret...én meg nem győzöm neki megköszönni, hogy bent volt velem, és segített végig...néha biztos kirohant volna a szülőszobából, és néha nem túl kedvesen szóltam hozzá, de megérti (pl. mondtam, hogy nyomja a farcsontomat, ő meg elkezdte masszírozni, én meg ráförmedtem, hogy azt mondtam nyomd a csontot, ne maszírozz, mert fáj), úgyhogy le a kalappal előtte...nagyon jól helytállt, és örülök, hogy mindketten részesei lehettünk ennek az élménynek :)

2010. augusztus 24., kedd

Itt van, végre megérkezett...:)

Elég régen került már ide bejegyzés, de ezennel nagyon nagy örömmel jelentem, hogy 2010.08.19-én 10:10-kor 3610grammal és 56cm-rel megszületett a kis titokbabánk, Petra :)

Nagyon jó baba, imádjuk nagyon, nem tudunk vele betelni :)

A szüléstörténet még várat egy kicsit, de itt van addigis pár kép...











2010. augusztus 2., hétfő

Múlnak a napok...lustul a gyerek...

Nos ja...múlnak a napok...bár fenemód lassúnak tűnik továbbra is...
Én már annyira szülnék (lehet most páran elmebajosnak néznek), de már alig várom, hogy kibújjon...a fájni fog, meg nehéz lesz az elején nem igazán érdekel, merthogy ha ezeket nem veszem számításba, akkor nem vállaltunk volna babát...gondolom...

Szóval már nagyon visszaszámolok...az utolsó sokkhatásom óta, miszerint a baba már 3 kiló (vagy afölötti) súllyal rendelkezett, eléggé kétségbe voltam esve, hogy mekkora is lesz így a végére, de mára már ez is a nemérdekel kategóriába tartozik (legalább jó kis egészséges és dundus babánk lesz)...ami viszont érdekel, hogy minél előbb köztünk legyen, és lássam, hogy apája mennyire boldog tőle, és végre ő is érezheti nem csak pocin keresztül, és nézhesse vele a Forma 1 hátralévő futamait (no, hát nem lehet elég korán kezdeni a sportra nevelést), és végre igazi kis család legyünk...és persze, hogy ott szuszogjon a pocakomon, amikor megszületett a kis lila remegő (kicsit síró) babácskánk...ja, meg persze végre tudni szeretném, hogy fiunk vagy lányunk van

Amik helyzetek mostanában...Kismanó végig a hiperaktivitás jeleit mutatta, szinte az egész terhesség alatt, egészen múlthét szerdáig...amikoris ugyan megvolt a napi 20 mozgása, de csak akkor volt hajlandó produkciózni, ha valamivel felpiszkáltam, amúgy szerintem aludt volna egész nap...így volt ez még pénteken is, a második CTG vizsgálat során...közel 45 percig volt rajtam a gép...babám olyan békésen szunyókált, ami nem baj ugye alapesetben, de a CTG-nek pont nem ez lenne a lényege...már rázták a hasam, ettem a csokit...tökre feleslegesen...Manócska megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó semmiféle aktivitást mutatni, csak a békés szunyókálást produkálta...na ekkor jött a galád anyu, aki szegénykét kicsit megböködte...nos, én húztam a rövidebbet, merthogy az jött le, hogy: haggyálmár anya aludni, nem érted, hogy álmos vagyok?! (ezalatt ezt kell érteni...megmozdult egy kicsit, a pulzusa 140-ről felment 180-ra, kaptam egy irdatlan nagyot a jobb bordáimba, majd békésen szunyókált tovább)...szóval ez egy ilyen szempontból sikertelen próbálkozás volt, azt mondták nem baj, majd legközelebb (na abban bízom, hogy az már nem lesz...szülni akaroooook)...szóval elvileg pénteken megint CTG, meg UH, mert az most nem volt...de előtte iszom kávét, eszek csokit, mert baromira nyomja ám az ember hasát 45 percen át az a micsoda...ja, vasárnap óta visszatért amúgy az aktivitás...csak szegénykémnek már nincs annyi helye, hogy nagyot rugjon...vannak próbálkozásai, csak fizikai akadályokba ütközik a drágám...na majd kint bepótolja gondolom

Ja, időközben előkerült kedvenc védőnőm, a lépcsőházban futottunk vele össze, majd közli velem, hogy nagyon rég voltam, nem kéne eljárni hozzá? Mondtam, hogy ő is nagyon rég volt, én rendszeresen jártam, nehogy már az én hibám legyen, hogy őt éppen mindig helyettesítik, meg szabira megy...majd elmegyek talán péntek reggel, hogy megbeszéljük vele a dolgokat, de nem igazán füllik hozzá a fogam...látom még eleget...de majd kiderül...szépen tudok mosolyogni arra a 20 percre...majd max. csikorgatom a fogaimat hozzá...:)

A beszerzési folyamatokkal tök jól állok, igaziból már nem kell semmi, minden kész, pelenkázó megérkezett (bár nem tetszik annyira a pelenkázólap, ahelyett veszünk egy újat), ruhái kimosva, vasalva, cuccok kifertőtlenítve, a kórházi pakkok is csak indulásra várnak...úgyhogy tényleg visszaszámolunk...

Tegnap elértem, hogy már az apja is szóljon a gyerkőcnek...mert én hiába mondom neki, hogy lécci, most már szüless meg, amikor az apját kértem, beszéljen vele, mindig azt mondta neki, hogy akkor jössz, amikor akarsz...na most már ő is mást mond, kint akarja már látni...remélem hallgat rá, eddig azt tette...:)